A magyar plakáttörténet nagy korszakai
Fejezetek:
- Összefoglaló
- I. A kezdetek - szecesszió és vörös propaganda (1895 - 1919)
- II. Art Deco és modernizmus (1920 - 1944)
- III. Egy rövid életű demokrácia jellegzetes plakátművészete (1945 - 1949)
- IV. A szocialista realizmus és a modern plakát folytonossága (1950 - 1955)
- V. Stílusok és technikák kavalkádja (1956 - 1970)
- VI. Az alacsony kultúra és a neoavantgárd (1971 - 1990)
IV. A szocialista realizmus és a modern plakát folytonossága (1950 - 1955)
Az 1949-es választások egy új, diktatórikus korszak kezdetét jelentették. Ugyanebben az évben új alkotmányt írtak, amely szilárd alapot teremtett a kommunista rezsim számára. A munkásosztály hatalmát a Magyar Munkáspárt erős diktatúrája és vezetője, Rákosi Mátyás képviselte. Eközben az országot az orosz vörös hadsereg megszállta, amely a magyarok életének minden területét ellenőrzése alá vonta.
Ezek voltak a kommunizmus legsötétebb évei, amikor a gazdaság katasztrofális hanyatláson ment keresztül, és az emberi jogokat lábbal tiporták. Ennek az erőszakos diktatúrának az időszakát az 1956-os forradalom vetette véget. Bár a felkelésnek nem sikerült teljesen megbuktatnia a kommunista vezetést, a széleskörű nemzetközi tudatosság eredményeként a rendszer lassan kezdett gyengülni, de csak a felkelést követő szörnyű kezdeti megtorlások után.
A második világháború után az ország romokban hevert, és a szörnyű anyagi körülmények ellenére azonnal meg kellett kezdeni az újjáépítést. Súlyos hiány volt az alapvető cikkekből. 1949 után gyorsan megkezdődött a magántulajdon államosítása. Az állam ellenőrizte az emberek munkáját és szabadidejét. A totalitárius államban a feljelentett személyeket bebörtönözték vagy munkatáborokba deportálták. Olyan rövid időn belül kialakult egy informátori hálózat, hogy az általános légkört félelem és bizalmatlanság öntötte el. A társadalom agymosása kulcsfontosságú volt; csak a marxista-leninista ideológiát hagyták jóvá. Ez az erős ellenőrzés határozta meg a plakáttervezést és a művészet világát is. A Szovjetunióban kialakult szocialista realizmus kötelező stílussá vált. A hivatalos ideológia szerint a realizmus a művészet megértését szolgálja; ezért az avantgárd művészet egyszerűen egy dekadens formalizmus, amelyet a munkásosztály tagjai számára lehetetlen értelmezni.
Macskássy - Fejes: More tasteful cigarette: more pleasant relaxation (detail)
A festészet témái is szűkre voltak szabva; többnyire a munkások idealizált életéből vett jelenetek voltak. Az 1930-as és 1940-es években a magyar plakátművészetben egy realista tendencia volt jelen. Gönczi-Gebhardt Tibor például plasztikus és monumentális formákkal, egyszerű politikai szimbólumokkal rendelkező plakátokat tervezett. Ez a hagyomány az 1950-es években hódított meg, mivel megfelelt az új rendszer elvárásainak. Az 1945 és 1949 közötti rövid demokratikus időszak forradalmi modern plakáttervezése gyorsan eltűnt. A merev és ceremoniális szovjet plakáttervezés elvei váltak a magyar művészek irányvonalává. Ez a változás a szocialista realizmus szinte kizárólagosságát jelentette. A plakátokon fotószerű realisztikus emberalakok jelentek meg, akik főként idealizált tipikus karakterek voltak: mosolygós munkások, büszke parasztok, háziasszonyok és teátrális gesztusokkal rendelkező gyerekek, akik egyenesen állnak, felemelt fejjel, a távolba meredve. Gyakran menetelnek vagy dolgoznak gyárakban, bányákban vagy búzaföldeken, lerakva a fényes jövő alapjait.
A plakátokat mindig festették, és minden festményt pontosan ugyanolyan hősies módon készítettek, így a festmények és a plakátok hasonlítottak egymásra. Ez az átalakulás könnyebb volt a Horthy-korszak konzervatív művészei számára, mint a modern, általában idealista baloldali művészek, mint például Konecsni György vagy Gábor Pál. Velük ellentétben Gönczi-Gebhardt Tibor, Pál György és Bánhidi Andor gyorsabban tudtak alkalmazkodni a helyzethez. Akik nem tudtak azonosulni a szocialista realizmussal, inkább nemzeti exportőr cégek plakátjainak tervezésére, vagy tipográfiai kompozíciók tervezésére specializálódtak, mint Gábor Pál. A reklámozás központosításával a plakátművészet hivatalos szabványai mindenhol jelen voltak. Minden reklámtevékenységet be kellett jelenteni a hivatalos hivatalnak. A magáncégeket bezárták, és a Magyar Hirdető (MAHIR, amely államosított vállalat volt) felügyelte a plakátok kiadását. A fent említett körülmények miatt a megbízások csak állami tulajdonú vállalatoktól és intézményektől érkeztek.
Az új rezsim ideológiáját és rendelkezéseit népszerűsíteni kellett, és még a negatív eseményeket is mindig optimista, mosolygós karakterekkel reklámozták. Annak érdekében, hogy a tömegeket meggyőzzék arról, hogy a gazdasági helyzet nem olyan katasztrofális, mint amilyen valójában, állandó plakátra volt szükség. Új hagyományokat kellett teremteni, például új állami ünnepeket, amelyeket mindig intenzív plakátkampányokkal támogattak. A legfontosabbak a szocialista forradalom évfordulója (november 7.), a felszabadulás (április 4.), az alkotmány (augusztus 20.), valamint a Nemzetközi Munkásnap (május 1.) voltak. Plakátokat készítettek a munkaversenyekre, a gyárak legjobb, sztahanovista munkásaira, a 3 és 5 éves termelési tervekre, a békekötvényekre, az úgynevezett „békeharc” kampányokra, valamint a hidegháborús propagandára: a következő világháborúra való felkészülésre. A mindennapi élet minden aspektusát képviselték, mivel minden tevékenység az új szocialista életmód részévé vált: sport, szórakozás, kultúra, oktatás és nyaralás.
Gönczi-Gebhardt plakátja a Szociáldemokrata Párt és a Magyar Kommunista Párt egyesülési kongresszusára részben megőrizte a plakátművészet szellemét 1945 és 1947 között, de továbbra is a szocialista realizmus merev, ünnepélyes jellegét mutatja, miközben Vera Muhina híres szobrának parafrázisa. Gönczi április 4-i ünnepségére készült plakátján a szocialista realizmus csúcsosodik ki; egy fotószerű, festett kompozíció, mosolygó alakokkal zászlóerdő előtt, és az új szimbólummal: a gellérthegyi szabadságszoborral. Pál György az Országház motívumát választotta 1950. augusztus 20-i plakátjához; egy csoport lelkes ember vonul előtte, az új állami címert hozva. Bánhegyi Tibor és Czeglédi István a DISZ (Ifjúmunkások Szövetsége) számára tervezett plakátot, amely monumentális hatású volt; Rákosit mosolygó fiatalok csoportja felett, zászlók előtt ábrázolja. Ék Sándor, a hivatalos művész, aki az előző korszakban jelentős grafikus volt, továbbra is rajzolt realista kompozícióit tervezte, izmos munkásokat és produktív gyárakat ábrázolva.
1949-ben Mihályfi Ernő (politikus és Ilona Fischer FILO plakáttervező férje) kijelentette, hogy a plakátok nem tölthetik be nagy, agitációs céljukat. Továbbá nem merte kritizálni az értelmetlen kötelező témákat, a mesterséges stílust és azt a vezérelvet, hogy a művészeknek a munkásosztály életét meghatározott módon kell ábrázolniuk. Az 1953-as budapesti magyar plakátkiállítás a szocialista realizmus dominanciáját mutatta, és (egyes művészek) bírálták a művek alacsony művészi értéke miatt. A szocialista realizmus hanyatlása 1956 után, egy tavaszi plakátkiállítás után kezdődött. A grafikusok új terveikkel fellázadtak a kötelező plakátstílus ellen. Úgy döntöttek, hogy figyelmen kívül hagyják a szocialista realista tendenciákat, és kijelentették, hogy csak magas művészi értékű és plakátszerű plakátokat fognak készíteni.
A kiállítást népszerűsítő plakátok egy új plakátstílus képviselői; Gábor Pál, Máté András és Tamássi Zoltán tervezte őket, és mindegyikük kompakt kompozíciót, kifejező ecsetkezelést és inspiráló képeket alkalmazott. Egy új grafikusgeneráció kezdett dolgozni a plakáttervezés területén, akik nem fogadták el a szocialista realista stílust (Darvas Árpád, Máté András, Görög Lajos, Balogh István, Szilvássy Nándor, Papp Gábor stb.). Ez az 1956-os plakátkiállításon képviselt új irányzat egyes művészetteoretikusok (például Aradi Nóra) ellenszenve ellenére is sikeres lett. A kiállítás egy új kezdetet jelentett; véget vetett a szocialista realista korszaknak.
1953-ban Sztálin halála kisebb változást okozott a szovjet rendszerben, a desztálinizáció a személyi kultusz felszámolását jelentette, amely akkoriban Magyarországon is jelen volt. A plakáttervezésben ez azt jelentette, hogy a szovjet és a magyar kommunista vezetők lassan eltűntek a plakátokról. 1956 októberében forradalom tört ki a szovjet rezsim ellen. Ahogy fentebb említettük, a véres megtorlások után a rendszer elkezdett enyhülni. A szocialista realizmus vége a plakátművészet új aranykorát hozta el.
Manapság a legtöbb szocialista realista plakát mesterkéltnek és harsánynak tűnik, de nyilvánvaló történelmi értékkel bírnak. A legjobbak közülük még mindig rendkívül erős propagandisztikus hatást sugároznak, bizonyítva, hogy a művész leküzdötte a kötelező szabályokat, és képes volt remekművet alkotni; ezek ritka és fontos műtárgyak.
Az exportáló cégek külföldre szánt plakátjainak elkészítéséhez használt megközelítés teljesen eltért a helyi propagandától. A MAHIR erős kontrollja nem volt jelen, mivel az exportcégek (mint például a Chemolimpex, a Nikex, a Ferunion, a Hungarotex, az Agrimpex és az Artex) továbbra is rendelkeztek független hirdetési jogokkal. Néhány korábban sikeres, államosított magánvállalat is folytathatott exportkampányokat (mint például az Orion és a Tungsram). Az exportplakátok követték a plakáttervezés nemzetközi trendjeit: világosak, érthetőek, hatásosak és dekoratívak voltak. Mentesek voltak a szocialista realizmus ünnepélyességétől, és inkább plakátszerűek voltak. Stílusuk az 1945 és 1949 közötti időszakból és a második világháború előtti időszakból származik. Az exportplakátok nemcsak magasabb művészi kvalitásokat képviselnek, mint a hazai propagandaplakátok, hanem kiváló minőségben nyomtatták őket. Ezért erősen eltérnek a korszak tipikus plakátjaitól, inkább az 1930-as és 1940-es évek plakátjaira hasonlítanak. Gyönyörű példa erre Pál Gábor 1952-es Tungsram plakátja, amelyen egy antik szobor ragyogó fényt kap a reklámozott villanykörtétől. A kezdetektől fogva kritikus hangok hallatszottak a szocialista realizmus „színes szürkeségével” szemben.
A szokásos szocialista realista dizájn mellett az eredeti modern eszmék is tovább éltek az 1950-es években. Érezhető az 1930-as évek modern plakáttervezésének és az 1945-1949 közötti modern politikai plakátstílus folytonossága. Ezek a tendenciák az 1950-es években is működtek a grafikai tervezés bizonyos területein. Számos plakát készült, amelyek nem követték szigorúan a kötelező stílust. Voltak területek, ahol az állami kontroll gyengébb volt, és egy bizonyos modern és látványos plakátstílus fennmaradhatott.
Ezek a plakátok általában a szórakoztatáshoz kapcsolódtak: cirkuszok, vidámparkok, kulturális rendezvények és intézmények tehettek közzé lenyűgöző és színes plakátokat. Vicces és játékos kereskedelmi plakátok is megjelentek, köztük Lengyel Sándor, Káldor László, a Macskássy fivérek és mások színes tervei. Emellett fülbemászó szlogeneket alkottak általános termékekhez és államosított védjegyekhez, mint például: "Servus Salvus", "Egyél halat, az a legjobb étel" stb. Tomaska Irén rajzfilmszerű figurákat ábrázolt kereskedelmi plakátjain. Sok ilyen termék olyanokat hirdetett, amelyek gyerekeknek szóltak: cukorkák, édességek, üdítők stb., ami indokolja a vidám, rajzfilmszerű stílust (jó példa erre a Zi-zi cukorka plakátjai). Mások hétköznapi élelmiszereket és más mindennapi termékeket népszerűsítettek. Káldor László sör- és dohányplakátjai a mindennapi élet humoros jeleneteit ábrázolták, ami nagyon népszerűvé és emlékezetessé tette őket.
Vincze Dénes látványos sportplakátokat készített, amelyek közel álltak a szocialista realista stílushoz, de művészi értéket is mutattak. Minden sportág (torna, vívás, kosárlabda stb.) megjelent rajtuk, mivel Vincze különféle sporteseményekhez készített plakátokat. A sportos emberi test festői ábrázolására összpontosított, ami örök szépséget adott plakátjainak.
A kor egyes filmplakátjai nem követték a szigorúan realista stílust, ezen a területen egy színes és szép, rajzfilmszerű stílus bontakozhatott ki. Köpeczi-Bócz István még az 1950-es évek elején is képes volt friss és színes film- és színházi plakátokat alkotni. A színház, a cirkusz és más szórakoztató rendezvények vidám plakátokat igényeltek; Félix Kassowitz és Eric Vogel tervei ezt bizonyítják. Mindketten humoros jeleneteket és karikatúraszerű vicces figurákat használtak előadások és szórakoztató programok hirdetésére. Még a realizmus is hozhatott létre dekoratív plakátokat, mint például Piros Tibor festett gyümölcskompozíciói, amelyek általában mezőgazdasági eseményeket és termékeket hirdettek.