A magyar plakáttörténet nagy korszakai
Fejezetek:
- Összefoglaló
- I. A kezdetek - szecesszió és vörös propaganda (1895 - 1919)
- II. Art Deco és modernizmus (1920 - 1944)
- III. Egy rövid életű demokrácia jellegzetes plakátművészete (1945 - 1949)
- IV. A szocialista realizmus és a modern plakát folytonossága (1950 - 1955)
- V. Stílusok és technikák kavalkádja (1956 - 1970)
- VI. Az alacsony kultúra és a neoavantgárd (1971 - 1990)
V. Stílusok és technikák kavalkádja (1956 - 1970)
Az 1956-os plakátkiállításon először megjelent új trendek meghatározták a magyar plakátművészet útját a következő két és fél évtizedre. A kiállított művek többsége eredeti terv volt, és néhányuk soha nem került nyomtatásra. Az állampárt ideológusainak és funkcionáriusainak elvárásaival ellentétben a művészeknek sikerült megváltoztatniuk a plakáttervezés főbb jellemzőit. Az 1950-es évek elejének sematikus kompozícióival szemben az új plakátok egyre művészibbek, eredetibbek és ismét plakátszerűbbek lettek. A paradigmaváltás egyértelmű volt: a plakátnak személyes és eredeti művészeti formává kellett válnia, amelyet a művész saját stílusa jellemez. Az új mércének megfelelően a plakátnak kreatív folyamat eredményének kellett lennie – és mindenekelőtt: vonzania kellett a közönséget. Ez az expresszionista plakátstílus az 1950-es évek második felére volt jellemző. A művészek áramló, fröccsenő színeket és intenzív ecsetkezelést használtak, ami plakátterveiket nagyon művészivé tette. Vizuális stílusuk alaphangja gyakran ironikus, humoros, groteszk vagy lírai volt. A korábbi fotószerű szocialista realista stílussal ellentétben az új plakátok tele voltak színekkel, kevésbé realisztikusak, inkább laposak és kompaktak voltak.
Le boulanger de Valorgue movie poster (detail)
Ebben az új nagy időszakban Konecsni György fontos szerepet játszott, mint a korszak vezető grafikai tervező tanára. Tanítványai (Máté, Darvas, Görög, Ernyei stb.) és a fiatal generáció más tagjai (Balogh, Szilvásy, Lengyel, Benkő stb.) ezekre az alapokra építve tudták felépíteni életművüket. 1956 és 1959 között többnyire expresszív kompozíciókat alkottak, amelyeket kontrasztok vezéreltek. Intenzív, színes formákat és érdekes fényhatásokat alkalmaztak. A már ismert művészek közül sokan, mint Szilas Győző, Káldor László, Tamássi Zoltán, Gál Mátyás, Gönczi Gebhardt Tibor és Bottlik József, folytatták a munkát. Ezeket az éveket a politikai enyhülés jellemezte, ami enyhébb cenzúrát és kisebb kormányzati befolyást jelentett a vizuális művészet területén. Ez tette lehetővé a plakáttervezés példátlan új aranykorát, különösen a kulturális plakátok esetében. Ernyei Sándor, Görög Lajos, Darvas Árpád, Máté András és Szilvásy Nándor filmplakátokat kezdtek tervezni, ami a művészek számára a legnagyobb szabadságot biztosította. Az 1960-as években a magyar plakátok stílusa gyorsan változott, és folyamatosan új hatásokat szívott magába mind a múltból, mind a kortárs művészeti irányzatokból. A nyomtatást és kiadást továbbra is a MAHIR (Magyar Reklámipari Vállalat) ellenőrizte, de a művészeket is delegálták a zsűribe, amely döntött arról, hogy egy plakáttervet kinyomtatnak-e vagy sem. Ez lehetővé tette számukra, hogy bizonyos minőségi ellenőrzést gyakoroljanak a folyamat felett. Gyakorlati jellege miatt a plakát nem volt a cenzúra középpontjában. Míg a progresszív neoavantgárd művészetet alig tolerálták vagy tiltották, a plakátművészetben szinte minden lehetséges volt. A legújabb művészeti trendek lehetővé tették a plakátok számára, hogy implicit és burkolt kritikát fejezzenek ki a rendszerrel szemben.
Ez a relatív szabadság hasonló volt a lengyelországihoz, ahol a plakátművészet nemzetközi sikereket ért el. Ezekben az években számtalan stílus és irányzat létezett együtt: pop art, op art, neo szecesszió, svájci stílus, pszichedelikus művészet, újrealizmus, expresszionizmus, konceptualizmus és minimalizmus; és a technikák és azok kombinációinak lenyűgöző tárháza volt használatban: papírkivágások, fotómontázs, fényképezés, vonalrajz, festészet, tipográfiai tervezés és így tovább.
A számos megrendelés, a művészi függetlenség és a jó jövedelem vonzóvá tette a plakáttervezést a festők számára, így sokan közülük belefogtak. Néhányan csak néhány művet terveztek, míg mások termékenyek voltak, és a plakátokat életművük ugyanolyan fontos részének tekintették, mint más műveiket. Bálint Endre, az egykori „európai iskola” tagja, játékos és groteszk plakátokat készített, amelyeken a népművészet hatása látható (ez festményein is jelen volt). Csernus Tibor központi alakja volt a kor fiatal, lázadó festőinek. Szürnaturalista (szürrealista) festményeket festett, amelyeket gazdag faktúra jellemez; felületüket vastag, maszatos festékréteg borítja. Ezek az intenzív felületek megjelennek plakátjain is. Csernus közeli barátja Lakner László volt, akinek korábbi plakátjai többnyire pop art alkotások voltak. Később inkább konceptuális vagy hiperrealista megközelítést mutatott tervein. Gyakran alkalmazott fotómontázs technikákat. Lakner plakátjai – többnyire kiállításokra és filmekre – gyakran a művészet természetének vizsgálatára irányulnak, ami a konceptuális művészet egyik központi kérdése.
A papírkivágások az 1960-as években a plakáttervezésben is nagyon népszerű és széles körben elterjedt technikává váltak. A művészek színes, fényes vagy metálfényű papírokból kivágott formákat használtak, és azokat egy háttérre ragasztották. Ezzel a technikával a kompozíciók rendkívül laposak lettek, mivel kizárólag homogén, lapos formákból álltak (lásd Kovács Vilmos és Darvas Árpád néhány alkotását az 1960-as évek közepéről). A művészek vonalrajzot is alkalmaztak; például Balogh István, aki elsősorban expresszív festészeti stílusáról ismert, az 1960-as években kiemelkedő, tisztán megrajzolt terveket készített, amelyeket a népművészet ihletett. Ez a finom stílus Kass János és Ernyei Sándor fantasztikus munkáiban is megmutatkozik. A humoros, optimista, rajzfilmszerű stílus hagyományos volt Magyarországon, és az 1960-as években is tovább élt. Káldor László gyakran használt játékos, kedves karaktereket, amelyek rajzfilmfigurákra hasonlítanak. Hasonló stílus jelent meg a Macskássy-fivérek plakátjain is. Macskássy Gyula inkább az animációs film úttörőjeként volt ismert; míg testvére, János elfoglalt plakátművész volt, aki rendszeresen készítette az állami lottó hirdetéseit. Színes kompozíciói vidám jeleneteket ábrázoltak rajzfilmszerű alakokkal. Lengyel Sándor szintén mestere volt ezeknek a bájos, dekoratív figuráknak a terveiben (például: „Hüsi” üdítő, „Ne hevertesse a pénzét…”, „Időben készülj a télre…”, stb.). Benkő Sándor is ezt a stílust alkalmazta; színes papírkivágásos kompozíciókat használt számos cirkuszi és színházi plakátján. Saját technikákat is kitalált, gyakran humoros vagy akár groteszk elemeket is beépített. Néhány plakátja pszichedelikus művészetre emlékeztet.
A színházi darabok egy másik fontos feladatot jelentettek a plakáttervezés számára; Benkő mellett Köpeczi Bócz István és Gunda Antal voltak kiemelkedő művészek ezen a területen. Köpeczi Bócz szép rajzolt kompozíciókat alkotott, emellett díszlettervezőként is tevékenykedett. Gunda papírkivágásos és rajzolt tervei tökéletesen illeszkedtek minden előadáshoz. Gunda filmplakátjairól is ismert volt.
A fényképezés és a fotók használata központi szerepet játszott az 1960-as évek magyar plakátművészetében. Gyakran csak az eredeti terv felületére ragasztották, más technikákkal keverték, néha pedig valamilyen módon átfestéssel vagy más módszerekkel módosították. Papírkivágásos kompozíció részévé válhatott, vagy akár fotómontázsként is megjelenhetett. A filmplakátokon a fotó használata nagyon népszerű volt, mivel jó módja volt a főszereplő színészek és színésznők bemutatásának, és számos művészeti lehetőséget kínált. A megbízott grafikusok minden filmhez sajtócsomagot kaptak, amely állóképeket is tartalmazott, amelyek sok esetben a terv alapanyagává váltak (lásd: Görög Lajos: 8½, Máté András: Egy nagyon privát ügy). A fotómontázst megjelenése óta használják, hogy az egyes fényképeket egymással kombinálják, új téma vagy vizuális kép létrehozása érdekében. Amióta a dadaista művészek először használták, a fotómontázs mindig is különleges, provokatív erővel bírt. Ez a tulajdonság nagyon hasznos volt a plakátművészetben, mivel vonzza és megragadja a néző figyelmét.
A grafikai elemek, fényképek és szövegek egyetlen művészi egységgé egyesíthetők, ahogyan az András Máté Fellini „Az édes élet” című darabjához írt remekművén is látható. A hatvanas években a túlexponált fekete-fehér fényképek használata nagyon népszerűvé vált. Ezeket az úgynevezett „égetett” fotókat Finta József vezette be, aki eredetileg fotós volt, és nagy plakátművész lett. Ez a technika, a képek túlexponálása nagyon erős kontrasztot eredményezett, ami rendkívül dekoratív és művészi hatást keltett. A megmaradt formák szinte fekete foltokhoz hasonlítanak, amelyek jobban illeszkedtek a plakát vizuális nyelvéhez. Ez az időszak tele volt kísérletezéssel: a fényképezés és a film befolyásolta a plakátművészetet. A művészek a legkülönfélébb effekteket használták, mint például a torzítást és a nagyítást. Az ezekhez a tervekhez használt fényképek szinte mindig fekete-fehérek voltak, ami hihetetlenül erős kontrasztokat eredményezett. A fekete-fehér kontraszthatás a kor egyik vezető művészeti irányzatának, az op-artnak a központi gondolata volt. A magyar születésű Victor Vasarely (Bortnyik Sándor egykori tanítványa) művészete nagy figyelmet kapott az 1960-as években, amikor jelentős kiállítása volt Magyarországon. Optikai trükkjei és illúziói hatással voltak néhány plakátművészre, például Vörösmarty Magdára (Magyar Hirdető – kiemelkedő példa erre a „Magyar Hirdető”) és Görög Lajosra, akik szívesen használtak káprázatos képeket.
A pop art az 1960-as években dominánsabb irányzat volt, mint az op art. Míg az op art a fekete-fehér, az illúziók és a képsík kontrasztján alapult, a pop art plakátok rendkívül élénkek és színesek voltak. A magyar pop art plakátok 1965 körül jelentek meg az utcákon. Az első pop art ihlette plakáttervet azonban Zala Tibor alkotta meg, ez egy kereskedelmi plakát volt az Opera rúzshoz már 1959-től. A hatvanas években egyre több művész kezdett élénk, egyszínű színeket használni, mint például a rózsaszín, a sárga, az erős piros és kék. A pop art hamarosan nagyon népszerűvé vált „nyugati” jellege és eredete miatt. Először az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban jelent meg a fogyasztás és a populáris kultúra művészi tükröződéseként. Az egyszerű, mindennapi termékeket importálta a művészet területére (mint például Warhol Campbell levese vagy Lichtenstein képregényei). A fogyasztói társadalom és a populáris kultúra alig létezett a szocialista Magyarországon; itt a pop art inkább a kívánt nyugati kultúra szimbóluma volt. Radikális, botrányos stílus volt, és néha még tiltott is volt. Darvas Árpád 1967-től kezdve kiemelkedő pop art plakátokat tervezett. Korai pop art munkáira a képregények vizuális világa volt hatással. Roy Lichtenstein képeire emlékeztetnek, bár stílusa sok tekintetben eltért ettől (nagyszerű filmplakátokat alkotott, mint például: A Saturnus nem válaszol, Becsületbeli ügy, A kalózkapitány, Az algíri csata). Az üres felületeket nagy raszterpontokkal töltötte ki, szövegbuborékokat és erősen stilizált karaktereket használt, élénk, színes kompozíciókat hozva létre. Ezeket a képregények ihlette plakátokat általában filmekhez készítették, bár vannak kivételek (Casco). Gyakran mutatták Darvas humoros és játékos hozzáállását.
Kemény György 1968-as pop art kiállítását, amelyen korai pop art plakátjait festmények és tárgyak mellett mutatta be, a cenzúra betiltotta, annak ellenére, hogy pop art plakátjai gond nélkül megjelentek és megjelentek. Falakon, hirdetőoszlopokon és országszerte láthatóak voltak. A pop art meghatározó stílus volt számos magyar plakáttervező számára az 1960-as években. Wigner Judit és Révész Antal együtt dolgoztak, és erősen hatott rájuk a pop art. Bakos István korai munkái jó példái a magyar pop artnak (Orient Mokka, A félszemű seriff). Pecsenke József merész pop art kompozícióiról is ismert volt, amelyek általában filmplakátokon jelentek meg. Kovács Vilmos jellegzetes pop art ihlette stílussal rendelkezett, amely erős színeket és egyéni rajzstílust használt. Konkoly Gyula, a jól ismert festő, ilyen módon tervezett fantasztikus plakátot a Beatles Sárga Tengeralattjáró című albumához és néhány más nagyszerű pop art plakáthoz.
Kemény György pop art plakátjai kiemelkedő alkotások. 1963-ban Párizsban látogatta meg korábbi mesterét, Gábor Pált, ahol Wesselman, Warhol és Niki de Saint-Phalle műveit tekinthette meg; ezek erősen befolyásolták gondolkodásmódját. Kemény nagy, színes mezőkből építette fel pop art kompozícióit, amelyek erős, de dekoratívan ívelt kontúrvonalakkal rendelkeznek. Kemény jellegzetesen eredeti ötletekkel és kiemelkedő humorérzékkel rendelkezett, amelyek jól felismerhetők legtöbb legjobb művén („Biopon” és „Az esernyő felöltöztet”). Tehetséges és ügyes rajzoló, ami pop art tervein és későbbi munkáin is megmutatkozik (például a Fahrenheit 451-hez készült nagyszerű plakátján). Kemény munkái gyakran erősen erotikusak, ami korukban botrányokat kavart (esernyős plakátján a nő csak egy esernyőt visel!).
Néhány pop art alkotást neo szecessziónak neveztek, mivel ezek a művek a szecesszió vagy Jugendstil dekoratív jellegéből és finom, elegáns stílusából merítettek. Ez a stílus azonban sokkal több közös vonást mutatott a kortárs amerikai művészettel (festészettel), mint a századforduló plakátművészetével. Néhány magyar pop art plakát hasonlóságot mutat az amerikai pszichedelikus rock plakátokkal (például Wes Wilson plakátjai), amelyek szintén sokat merítettek a szecessziós hagyományból.
A „neo szecesszió” kifejezéssel jellemezhetjük Máté András néhány plakátját. Híres utazási plakátsorozatot készített a Malév számára. A sorozat hét plakátot tartalmaz. Minden plakát egy utazási célpontot ábrázol, és mind a hét ugyanabban az alapstílusban készült, bár kissé eltérnek. Minden úti célt nagyon egyedi és dekoratív módon ábrázolnak; vékony, színes mezőkből, mint kis blokkok, épülnek fel, amelyek kellemes mozaikszerű hatást keltenek. Máté korának egyik legtehetségesebb művésze volt, számtalan kiemelkedő plakátot tervezett. Filmjei (Az édes élet, Szerelem az igazi idegennel, Lopott csókok stb.) és utazási plakátjai (Malév-sorozat, Ibusz Budapest, Ibusz Balaton stb.) a legismertebb művei.
Egy másik, teljesen más stílus, a tipográfiai plakátok is meglehetősen elterjedtek voltak. Ez az irányzat, amelyet sokan „svájci stílusként” ismernek, a konstruktivista formatervezés hagyományaira támaszkodik, esztétikája pedig a kortárs minimalizmusból ered. A betűk és számok egy képzett grafikus kezében erőteljes szimbólumokká és emblémákká válhatnak. Ennek a stílusnak a legkiemelkedőbb képviselője Magyarországon Papp Gábor volt, korának befolyásos plakátművésze, szervezője és művészetteoretikusa. Híres volt plakátterveiről, amelyek nagyon erős, ugyanakkor minimalista, betűkből és számokból létrehozott szimbólumokat használtak, nagyon világos és jól megtervezett kompozíciókban. Papp plakátsorozatot tervezett a Budapesti Nemzetközi Vásárra (BNV) és a Világművészeti Hétre. Nemcsak plakátokat és egyéb hirdetéseket tervezett, hanem logókat is, amelyeket évtizedekig használtak. Ezt a tipográfiai megközelítést más művészek is alkalmazták, például Görög Lajos néhány művében, valamint a So-Ky (Sós László és Kemény Éva).
A „So-Ky” néven futó duó számos megbízást kapott; szoros kapcsolatban álltak a kormánypárttal. Számtalan plakátot terveztek termékekhez, filmekhez és propagandához. Stílusuk a klasszikus avantgárdban gyökerezett, és gyakran alkalmaztak fotómontázs és kollázs technikákat. A So-Ky párt ma gyakran kritizálják erős kommunista meggyőződésük és a rendszer szolgálata miatt. Munkáik művészi minősége azonban megkérdőjelezhetetlen; a régi szocialista szimbólumokat (kalapács, sarló, vörös csillag stb.) friss és lenyűgöző kompozíciók részeként tudták használni.
A kereskedelmi grafikai tervezés legfontosabb művészcsoportját ebben az időszakban Papp Gábor szervezte, akinek munkáit a hatvanas évek elején kezdték kiállítani. A befolyásos tanár, Konecsni György segített megalakulni a tanítványaiból és más fiatal művészekből álló csoportból, de később Papp Gábor lett a csoport vezetője. Célja az volt, hogy felhívja a közönség és a megrendelő figyelmét a minőségi grafikai tervezés fontosságára. Ennek érdekében a „Papp-csoport” néven ismert csoport rendszeresen szervezett kiállításokat. A tagokat korábban Konecsni választotta ki, aki eredetileg egy naptár lapjainak megtervezésére javasolta ezeket a művészeket. 1963-tól Papp szervezett kiállításokat a Dorottya utcai Külügyi Intézet kiállítótermeiben, Budapesten. A tagoknak nem voltak közös művészi elképzeléseik vagy stílusuk; a kiemelkedő művészi tervezés iránti közös érdeklődés kötötte őket össze. A tagok: Máté András, Darvas Árpád, Ernyei Sándor, Finta József, Görög Lajos, Balogh István, Szilvásy Nándor, Hegedűs István, Heinzelmann Emma, Sinka Mátyás, Zelenák Crescencia és Papp Gábor. A kiállításoknak mindig meghatározott témájuk volt. Mindegyik a grafikai tervezés egy-egy területéről szólt (például tipográfia, albumborítók, plakátok, bélyegek, logótervezés, illusztráció stb.). A Papp-csoport a magyar plakátművészet meghatározó alakja volt, és ezzel egy időben számos más nagyszerű művész alkotott mellettük: Bognár Árpád, Sándor Margit, Zala Tibor, Varga Győző, Gunda Antal, Gerő T. Zsuzsa, Muray Róbert, Müller Ilona, Tomaska Irén, Kovács Vilmos, hogy csak néhányat említsünk. Az 1960-as évek kulturális zűrzavara jól tükröződik a plakátokon; a szexuális forradalom, a beat- és rockzene, a televízió, a tömegmédia hajnala, a mozi, a populáris kultúra, a kortárs művészeti stílusok és mindenekelőtt a lázadás lenyomatait mutatják. Ez egy nagyon színes és változatos időszak, amelyben számtalan nagyszerű plakátterv született. Ez az aranykor az évtized végére korántsem volt hanyatlásban,